A kavicsok recsegése visszhangzott a hegyoldalban, ahogy az SUV lassan kapaszkodott felfelé a Sierra Madre kanyargó útján. A levegő sűrű volt és fenyőgyantás, de minden egyes méterrel, amit megtettünk, valami láthatatlan is nehezült ránk.
Roberto, a férjem, feszesen tartotta a kormányt. A tekintete előre szegeződött, arca nyugodt, már-már gyanúsan. Halk füttyel kísérte a rádióban szóló régi mexikói dalt, mintha a világ rendben lenne.
Én – Margarita – mellette ültem, s közben próbáltam legyűrni azt a furcsa, zsigeri érzést, hogy a levegőn túl valami más is fullaszt.
Hátul, a tükörben, Daniel, a fiam, és a felesége, Emilia ültek. A tekintetük nem találkozott, mégis beszéltek. Egy apró mozdulat, egy pillantás – ismerős, de rejtett ritmus. Olyan, amiben nincs szeretet, csak szövetség.
Roberto az egyik kanyarnál lassított.
– Nézd, Maggie – mondta halkan. – Olyan, mint egy festmény, nem?
Kinéztem az ablakon. A szakadék mélyén az erdő ezernyi zöld árnyalata kavargott. A fény megtört a hegyek peremén, és a horizonton már gyülekezett a vihar.
– Igen – feleltem, de a hangom inkább sóhaj volt. – Gyönyörű.
A következő pillanatban valami megváltozott. Egyetlen érintés – hideg, határozott. Kéz a vállamon.
Aztán a világ megfordult.
Egy lökés, egy sikoly, a súlytalanság röpke szabadsága – majd a kő. A fájdalom. A föld.
A levegő kiszökött a tüdőmből, a sötétség pedig betört, mint egy hullám.
Amikor magamhoz tértem, az első dolog, amit hallottam, a vér dobolása volt a fülemben. A második Roberto hangja.
– Ne mozdulj.
A hangja alig volt több leheletnél, de ott volt benne a régi, katonás parancs.
A szemeim lassan kinyíltak. A férjem mellettem feküdt, arcán vér, keze szorosan az enyémbe kapaszkodott.
– A fiad… – suttogta. – Hagyd, hogy azt higgyék, meghaltunk.
A szívem hevesen vert, miközben a fentről jövő hangok elhalkultak.
– Halottak. Biztosan. – Ez Daniel hangja volt.
– Menjünk. – Emilia válaszolt, hidegen, gyorsan.
Egy motor felbőgött, majd elhalt. Csak a szél maradt. És a csend, amely most már több volt, mint hiány – ítélet.
– Miért? – kérdeztem, de Roberto csak lehunyta a szemét.
– Mert megérdemlem.
Néhány órával később, mikor a sötétség teljesen ránk borult, Roberto felült. A mozdulat fájdalmas volt, de eltökélt.
– Hallgass rám, Margarita. – A hangja mély volt, szinte szertartásos. – Nem ez az első árulás ebben a családban.
– Mit beszélsz? Ő a fiad!
– Igen – bólintott keserűen. – De nem a tiéd.
A szavai jeges késsé váltak a mellkasomban.
– Mit mondtál?
– Emilia nem véletlenül lett a menyünk. – Roberto a távolba meredt, mintha újraélné a múltat. – Tizenöt éve, mielőtt Daniel megszületett, volt egy nő. Fiatal, bátor, veszélyes. A nevét nem mondom ki. Ő adott életet a fiamnak. És most… Emilia az ő lánya.
Megdermedtem.
– Akkor ők…
– Igen – vágta közbe. – Testvérek. Vér szerint.
A gyomrom összerándult. – Ez őrület. Miért nem mondtad el?
– Mert hittem, hogy ha csendben maradok, a múlt eltemet engem. – Fájdalmas mosoly futott át az arcán. – De a múlt mindig visszatalál.
Másnap kora reggel, mikor a nap első sugarai áttörtek a fákon, elindultunk felfelé. Roberto vérzett, de nem panaszkodott. Az út vissza a főútra hosszú volt. Minden lépésnél hallottam a csizmánk alatt roppanó kavicsot – mintha az erdő is emlékezne arra, ami történt.
A völgyből felértünk egy kis menedékházhoz. Bent régi fagerendák, rozsdás kályha és egy poros telefon. Roberto tárcsázott.
– Kit hívsz? – kérdeztem.
– Egy régi barátot. A rendőrségnél dolgozik. Ő megérti.
A vonal zúgott, de senki sem felelt. Csak a vihar közeledett, és a szél egyre erősebben rázta az ablakokat.
A férjem letette a kagylót.
– Túl késő.
Abban a pillanatban egy autó féklámpái villantak fel a ház előtt. Daniel és Emilia szálltak ki. A pisztoly fényét előbb láttam meg, mint a tekintetüket.
– Nem kellett volna visszajönniük – mondta Emilia. – Most már mindenki tudja, mi történt.
Roberto lassan előrelépett.
– Tudom, mit akartok. De amit viseltek, az nem bűn, hanem az én örökségem. Engedjétek el ezt.
Daniel arca megremegett. – Engedjem el? Egész gyerekkoromban hazugságok közt nőttem fel! Te voltál az istenem, apa! És most kiderül, hogy Emilia…
– A húgod – suttogta Roberto. – Igen. És ha megölöd őt, végképp semmivé válsz.
A fiú megtántorodott. Emilia szemében félelem villant, először az este óta.
– Daniel… – kezdte, de már késő volt. A fegyver eldördült.
Egyetlen lövés.
A visszhang sokáig szaladt a hegyek között.
A por eloszlott, és Roberto a földön feküdt, mellkasán vértócsával.
A kezében ott volt a fegyver.
– Nem engedem, hogy az én bűnöm a tiétek legyen is – lehelte ki az utolsó szavait.
A vihar aznap éjjel elmosta a nyomokat.
Amikor a rendőrök napokkal később ránk találtak, Daniel és Emilia eltűntek. Csak Roberto teste maradt ott, a hegy oldalában, arcán béke, amit életében sosem ismert.
Egy évvel később a postán egy levelet kaptam. Feladó nélkül, csak egy szóval a hátulján: „Megbocsátás.”
A borítékban két fénykép volt: az egyik egy tengerparton készült – Daniel és Emilia, kézen fogva, mosolyogva. A másikon Roberto, fiatalon, egy újszülöttet tartva a karjában. A baba nyakában apró ezüstmedál csillogott – ugyanaz, amit Emilia mindig viselt.
Most már értettem.
A sors nem kegyetlen volt. Csak következetes.
Felnéztem az égre, a hegylánc fölött. A nap áttört a felhőkön. A csend visszatért – de most már nem félelemből született, hanem békéből.
Mert néha az igazság nem rombol le mindent. Csak megmutatja, mi maradt állva a vihar után