Tizennégy évesen Emily egy Ohio-i külvárosi családi ház verandáján ült, lábánál egy sporttáskával és telefonja 12%-os töltöttségi szinttel. Az őszi szellő november elején hűvösséget hozott, ám nem a hidegtől reszketett, hanem a mögötte lévő ház csendje okozta feszültségtől.
Két órával korábban az édesanyja a konyhában állt, arcán sápadtság, kezében egy terhességi teszttel, melyet Emily kétszer is papírzsebkendőbe csomagolva kidobott. „Hazudtál nekem” – mondta szavak nélkül, monotón, és így folytatta: „Mióta vagy terhes?”
Emily nem tudta rögtön megválaszolni a kérdést, hiszen még maga is próbálta feldolgozni a helyzetet. Carternek, a négy hónapja titokban járó fiújának sem árulta el addig a hírt. „Nyolc hete” – suttogta végül.
Anyja egy pillantást vetett rá, aztán ironikusan Billre, az élettársára nézett, aki csak keresztezve tartotta karját. „Nem fogod megtartani” – mondta végül hézagmentesen az anyja.
Emily döbbenten nézett fel. „Micsoda?”
„Tizennégy éves vagy” – szakította félbe sóhajtva Bill. „Következményeknek kell lenniük, Karen.”
Emily szavait elnyomta a csend, tudta, hogy bármit is mond, az ugyanolyan lesz. Estére már kívül, a verandán üldögélt, csomagjával a lábánál. Nem volt vita, se zokogás, pusztán egy becipzározott táska, amiben két farmer, három póló, matekfűzet, és egy szinte elfogyott terhesvitaminos üveg lapult a helyi klinikáról.
Az egyetlen gondolatot, mi eszébe jutott, a barátnője, Jasmine háza jelentette. Üzent neki, majd próbálta hívni, de válasz nem érkezett, hiszen iskolai este volt. Üresség borította a gyomrát, nem csupán a betegeskedés miatt, amely szinte állandó társa lett, hanem az elkövetkező hajléktalanság lehetősége miatt is.
Karjait ölelve nézte végig a csendes környéket, ahol a házak sárgás, meleg fényben ragyogtak a normálisnak tűnő élet nyomait mutatva. Hirtelen kialudt a verandafény, amelynek időzítőre állítása anyja szokása volt. Ez azt jelentette, hogy nem vár vissza.
Emily feladta a barátnője elérését, kezét már fájdalom gyötörte az írástól. Késő éjjel, majdnem 11-kor elindult gyalogosan.
Útja során elhaladt a park mellett, ahol először találkozott Carterrel, és a könyvtár mellett is, ahol első alkalommal kereste arra a választ, mit jelenthet a terhességi tünet. Léptei egyre nehezebbek lettek, mégsem sírt, legalábbis addig biztosan nem, amíg meg nem érkezett.
Az helyi tinédzser menedékhely öt mérföldre volt, melyről korábban az iskolában olvasott egy poszter kapcsán: „Biztos otthon fiatalok számára. Nincs kérdés, nincs ítélkezés.” Ez a mottó maradt meg a fejében.
Amikor megérkezett, fáradt lábán hólyagok éktelenkedtek, fejét szédülés gyötörte.
Az ajtó zárva volt, de egy csengő szólalt meg, melyre egy rövid, ősz hajú nő nyitott ki egy pillanat múlva. Fentről lefelé mérte végig a lányt, majd tartózkodó hangon megkérdezte a nevét.
„Emily vagyok, nincs más helyem” – felelte csendesen.
Bent kellemesebb volt, mint várta; nem otthonos, de csendes. Donna, a nő, takarót adott neki, egy müzliszeletet és egy pohár vizet, megértéssel és ítélkezés nélkül. Emily lassan evett, miközben gyomra még mindig felfordult.
Az éjszakát egy emeletes ágyon töltötte egy szobában két másik lánnyal, Mayával, aki 16 éves kora ellenére a középiskolai bizonyítványáért tanult, és Sky-val, aki szótlanul viselkedett. Nem kérdeztek sokat. Megértették őt saját módjukon.
Másnap Donna egy kis irodába kísérte. „Itt biztonságban vagy, Emily. Segítünk ügyintézésben, orvosi vizsgálatokban és iskolai támogatásban. A szüleid csak abban az esetben kerülnek értesítésre, ha közvetlen veszély áll fenn” – magyarázta a nő kedvesen. Majd hozzátette: „És tudom, hogy terhes vagy. Ebben is támogatunk.”
Ez volt az első alkalom, amikor Emily úgy érezte, mintha kissé fellélegezhetne.
A következő hetekben Emily megértette, mit jelent az önállóság. Találkozott Angelával, egy szociális munkással, aki segített neki időpontokat egyeztetni a terhesgondozásra, terápiát szervezett és beíratta egy közeli, alternatív középiskolába, ahol tinédzser kismamák tanulhattak tovább.
Emily keményen dolgozott, mert nem akarta, hogy pusztán az legyen a jellemző, hogy 14 évesen lett terhes. Többre vágyott: magára és a születendő gyermekére.
„Karácsony körül Carter végül írt neki: »Hallottam, hogy elmentél. Igaz?« Emily a képernyőt nézte, majd törölte az üzenetet. Tudta, de nem érdekelt megjelenni.”
Márciusra pocakja gömbölyödni kezdett, lánygyermekének ruhái a menhely ruhásszekrényéből származtak, ő maga pedig elolvasta az összes szülői kézikönyvet a könyvtárban.
Néhány éjszaka még mindig a félelem kerítette hatalmába – vajon milyen anya lehet egy tizennégy éves lány? Ugyanakkor voltak reményteli pillanatok is, amikor hallotta a baba szívverését az orvosi vizsgálaton, vagy amikor a halk szavú Sky óvatosan kezét Emily hasára helyezte és mosolygott.
Ezek az emlékek váltak kincsekké az életében.
Májusban Emily az alternatív iskola osztálya előtt adta elő záróprojekjét az ohiói tinédzser terhességi statisztikákról. Megnyerő hangján, biztosan és átgondoltan mutatta be az adatokat. Már nem egy elveszett lány képe jelent meg, hanem egy, aki újjáépíti életét.
Júliusban megszületett kislánya, akit Hope-nak nevezett el. Anyja nem lehetett ott, ehelyett az új családja, Donna, Angela, Maya és Sky vették körül őt és gyermekét. Bár még mindig csak tizennégy éves volt, már nem volt magányos. Félhetett, de tudta, hogy nem egyedül áll életének ezen új fejezetében.
Ahogy az árnyas kórházi szobában ringatta Hope-ot, miközben a nyári nap fénye átjárta az ablakon, Emily halkan súgta magának: „Innen kezdjük.”
Összegzésként elmondható, hogy Emily története a küzdelmek és az önállósodás drámája, bemutatva, milyen nagy árat fizethet egy fiatal lány és milyen támogatás segíthet rajta, hogy új életet kezdjen.